De mit adtak nekünk a finnek?

A szaunán, Kalevalán, Joulupukkin, seregnyi metálzenekaron, füstölt lazacon, vitatható nyelvi rokonságon és Mika Häkkinenen túl? Nos, példát egy jól működő és előremutató iskolarendszerre.

Ahol nincsenek sztenderdizált tesztek, leterhelt diákok, házi feladat “hegyek" és harmincfős osztálylétszámok. Félreértés ne essék, nem tisztem és nem is szeretném bírálni a magyar iskolarendszert, sok jó mozzanata van, nem is beszélve jópár valóban  elhivatott pedagógusról. Miért hozom fel mégis a finn oktatást? Mert van mit tanulni tőlük. És nemcsak az iskolában, intézményi keretek között. A hangsúly a szemléletmódon van, azon, ahogyan a gyerekre, az egyénre tekintenek. Gyermekközpontúak, a fejlesztés egyénre szabott, az erősségekre játszanak, felismerik és felismertetik a gyerekekkel, hogy miben jók.

Szimpatikus az a hozzállás, hogy nem akarják tőlük elvenni a gyermekkorukat, hiszen mit szeret minden gyerek csinálni? Játszani. Felfedezni, kitalálni, történeteket megálmodni, továbbgondolni, lerajzolni, elmesélni. Játszva tanulni. A finn iskolákban minden héten van egy nap, amit a gyerekek a természetben töltenek. Hidegben is. Mert minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a gyerekek szeretnek a szabadban lenni. Igen, a maiak is. Szeretnek földesek lenni, meg sárosak, és pocsolyába ugrálni még mindig nagyon vonzó. Nemrég voltam egy gyereknapon, ahol az újrahasználat jegyében kis tartókba virágokat ültettünk a gyerekekkel, amit utána hazavihettek. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz, hogy ennyire lelkesek és bármilyen kicsik, némelyik a kislapátot se tudta még tartani, de ültetnek. Valahogy egyiket se zavarta, hogy földes a keze.

Sok mindenen túl, van még egy figyelemre méltó eleme a finn iskolarendszernek: hogy kiscsoportban folyik az oktatás. Azt gondolom, mindenkinek ismerős, hogy milyen volt például idegen nyelvet tanulni hagyományos iskolai keretek között. Finoman szólva sem túl hatékony. A kiscsoportos feladatmegoldások, projektek előnye, hogy  együttműködésre, közös problémamegoldásra tanítanak, a másik elfogadására és persze önérvényesítésre is. A tanárnak pedig alkalma nyílik jobban megismerni a gyerekeket, észrevenni és kibontakoztatni a bennük rejlő adottságokat. Nagyobb a lehetősége a megfelelő interaktivitásnak, elfogadják, hogy a gyerekektől is lehet tanulni. Rengeteget.

Ami engem mindig lenyűgöz, az a gyerekek ösztönös kíváncsisága, kreativitása, álmodni tudása. Metrós törzsutasként többször volt alkalmam megfigyelni, ahogy felnőttkísérőkre fittyet hányva berontanak a metrókocsiba, szlalomoznak a lábak, szatyrok, időjárástól függően kedves/mérges nénik/bácsik között, rávetik magukat az utolsó szabad helyre, és feltérdelve a metróülésre, rátapadnak az ablakra és bámulnak kifelé. Betonfalat? Vezetékeket? Arcokat? Menetrendszerű megállókat? Reklámokat? Óriáskígyóban elefántot?

Vekerdy Tamás írta egyszer, hogy a finnek szerint a gyerekek úgy tanulnak a leghatékonyabban, ha hagyják őket, hogy megtapasztalják a világot maguk körül.

MZs